A szívünk egy percre eső átlagos dobbanásainak száma sok mindenről árulkodhat. Akik tudják olvasni, pusztán a BPM (beat per minute = percenkénti átlag pulzus) értékéből is meg tudják mondani, mi történhet éppen velünk. 60-as pulzusérték alatt pl. valószínűleg nyugalomban vagyunk, akár alhatunk is, 130-as érték felett pedig szinte biztos, hogy épp mozgunk, pl. lépcsőn mászunk vagy sportolunk. Minél nagyobb terheléssel (ami lehet mentális vagy fizikai is) küzdünk, annál többet ver a szívünk egy perc alatt. A magas pulzusérték azonban nem csak fizikai terhelésnél jellemző! Fegyveres testületek tagjainál éles helyzetekben minimális mozgás mellett sem ritka pl. a 150-es vagy e környéki szívverés – tehát az extrém stresszhelyzet is tud esetenként rendkívül magas pulzusszámot előidézni.
De vajon a stresszhelyzettel járó magasabb pulzusértékek mennyi ideig jellemzőek? Meddig tart, amíg a szívverésünk visszatér a nyugalmi helyzetre jellemző értékekhez? Minél tovább tart ez, annál gyengébb az alkalmazkodó képességünk. Ha ugyanis magunk mögött tudtuk hagyni a stresszt okozó gondolatokat, helyzeteket, akkor a szívünk működése ismét visszatér a nyugalmi tartományba, ha viszont sokáig tépelődünk egy problémán vagy egyre újabb és újabb helyzetekkel kell megküzdenünk úgy, hogy még az első kiváltó okon sem lendültünk túl, akkor a szívünk órákig működhet intenzívebb tempóban, ami folyamatosan „pörgeti” a szervezetünket. Ez pedig érthetően igénybe veszi a testünket és fáradtságot okoz, nem beszélve arról, hogy ez a fokozott pörgés mennyi egészségügyi kockázatot rejt magában.
Az egymás utáni szívdobbanások belső mintázata azonban sokkal többet elárul a stressztűrő képességünkről. Két szívverés közben ritkán telik el azonos hosszúságú idő és bár a különbségek füllel alig érzékelhetőek, de hol több, hol pedig kevesebb idő telik el egy-egy összehúzódás között. A tudomány a két dobbanás között eltelt idő változékonysága alapján tudja megállapítani, hogy milyen kondícióban van a szervezetünk, mennyire vagyunk edzettek, jó-e a regenerációs képességünk. A pulzus varianciája tehát magához a pulzushoz képest sokkal beszédesebb, leginkább a szervezet terhelést követő megnyugvását jellemző mutató. Minél magasabb a variancia értékünk, annál kevésbé szabályozott a szívverésünk, annál inkább nyugalomban van az idegrendszerünk, annál kisebb stressz kitettség jellemző ránk. Az alacsony pulzusvariancia értékek az adott pillanatbeli szabályozottabb szívműködésre utalnak, ami egy készültségi helyzet, azaz fiziológiás stressz. Minél tovább tart ez a szabályozott működés, annál nagyobb kockázata van a krónikus stressz kialakulásának – természetesen nem néhány óráról, hanem rendszeres, több óra hosszú időszakokra értve a stressz kitettséget. Ezért fontos a rendszeres pihenés, hogy ezeket az idegrendszerünk által túlságosan szabályozott szakaszokat meg tudjuk szakítani.
A stresszel szembeni megküzdésünk hatékonyságáért leginkább a pulzusunk rendszeres „megmozgatásával” tehetünk. Akár csökken, akár nő a szívdobbanásunk sebessége, a szervezetünk alkalmazkodó-képességét javítjuk vele, ezért lényeges, hogy rendszeresen szakítsuk meg a megterhelő időszakokat. Mozgás, torna, légzőgyakorlatok, játék, relaxáció, autogén technikák mind jól jönnek ehhez, sőt még egy pár karkörzés is sokat segít a stressz eluralkodása ellen és így nyer értelmet a munka közbeni szünet megtartása is. Ezekhez az változásokhoz a szívverésünk rögtön alkalmazkodik és ez sokkal edzettebbé teszi a szívünket, mintha igyekeznénk a működését pusztán egy szűk sávban tartani. Kerüljük tehát a hosszú ideig tartó monotonitást vagy a folyamatos szakadatlan aktivitásokat, mert ezek önmagában is a stressz kialakulását segítik és szervezzük úgy az életünket, hogy rendszeresen mozogjunk, munka közben is tudjunk pár percre megpihenni, éjszakánként pedig gondoskodjunk a nyugodt, regenerációt segítő alvásról!
A pulzus variancia jelentéséről és értelmezéséről egy rövid angol nyelvű animációs kisfilm itt elérhető (magyar felirat választható): https://www.youtube.com/watch?v=B6Id6Jl7_HU